Tarka dal ösvényén. Költészethasználati bédekker

Az Odüsszeia XXII. énekében a dalnok, bizonyos Phémiosz Terpiadész a kérőkkel könyörtelenül végző Odüsszeuszhoz folyamodik, hogy kímélje meg az életét. Phémiosz érvelése lefegyverző, a szó szoros értelmében. A költő arra figyelmezteti a kérők vérétől csatakos királyt, hogy ha őt is megöli, azt meg fogja bánni. Az argumentáció hibátlan: „Mert magad is megbánod majd, ha megölted a lantost, engem, az istenek és a halandók ének-adóját.” A könyörgés lényegi része azonban ez: a dalnok lelkébe, aki saját magát tanította a dalra („autodidaktos”), „az isten mindenféle dal ösvényét ültette el”. A zárósor pedig ellenállhatatlan: „téged mint istent zenglek: ne akarj lenyakazni.” A költő folyamodása sikerrel zárul, és a dalnok így az Odüsszeia egyik nagy túlélője lesz. Neve és az apai neve „beszélő név”: a Phémiosz az „isteni szó, jövendölés, kinyilatkoztatás, hírnév, monda” stb. jelentésű phémé főnév származéka, Terpiadész pedig a terpein „gyönyörködtet” igére megy vissza. 2700 évvel Homérosz után különös módon fordítja ki Phémiosz argumentációját az Oszip Mandelstamnak tulajdonított bon mot: „Sehol a világon nincsen akkora becsülete az irodalomnak, mint nálunk, Oroszországban, ahol egy versért megölhetik az embert.” Phémiosz és Mandelstam ugyanarról beszélnek: a költészet becsületéről. _____________________________________ Mezősi Miklós úgy megy szembe a költészet hagyományaival, hogy eközben a lehető leghagyományosabb marad: egy archaikus, mára már homályba vesző hagyományba kapcsolódik, abba az antik tradícióba, amikor az ékes és mulatságos kommunikáció természetes eszköze volt a vers, amikor a költői megszólalás az érvelés közege, a többértelműségek játékos vagy jelentőségteljes átadásának csaknem mindennapi módja lehetett. Ez a váratlan visszafordulás, ennek a másik hagyománynak a kiaknázása és felhasználása teszi meglepővé Mezősi költeményeit. Mezősi pazar mesterségbeli tudással zsonglőrködik mindenféle antik versformával; azt az illúziót kelti, hogy ekként megszólalni – az alkalmiságot nem kiküszöbölve, a klasszikus hagyományt ennyire komolyan véve – teljesen természetes, de főleg: izgalmas, érdekes, játékos gesztus, aminek nemcsak befogadása, de létrehozása sem jelenthet semmiféle problémát. A sorokban megbúvó csavarokat, a sokszoros szójátékok bonyodalmait talán csak sokadik olvasásra érzékeljük. Nem ezek csillognak az előtérben. A hemzsegő intertextuális utalások, a klasszikus reminiszcenciák, a költészeti tradíció fölényes birtoklását mutató utalások és idézetek révén Mezősi ezáltal is összekapcsolja az általa művelt, régi mintákhoz visszanyúló, s ezért nagyon is „egzotikus”, idegen, furcsa költészetet a költői beszéd ma érvényes hagyományával. Kálmán C. Györg