A forradalom visszanéz

Sándor Iván esszékötete nem elsőrendűen emlékidézés – noha az is van benne --, hanem ’56-tal kapcsolatban egy kérdés föltevése és körüljárása: „Ki és miként formálhat jogot az autentikus emlékezésre?” Úgy véli, hogy minden hajdani átélő, azaz minden mai emlékező csak egy a sok közül, és bár az élmény valamennyiük esetében közös, mindenki más és más emléket elevenít föl. De vajon ki dönti el, melyik a hiteles? Így aztán nem is azzal az igénnyel mondja el emlékeit és mai vélekedését, mint aki a legmegbízhatóbb tanú és véleményformáló, hanem azzal, hogy ’56 közös és hiteles emlékké avatásához egy új nyelvet kell találni, még inkább kialakítani. E nyelv megtaláláshoz ő maga azzal járul hozzá, hogy egy emlékezetpolitika kidolgozásába kezd, illetve metódust ajánl, miképp lehet mai fejjel, tudással fölidézni és kommentálni a múltat. Könyve első részében (Emlékek, dokumentumok) visszagondol a maga ’50-es években átélt élményeire, meghurcoltatására, 1953-ban történt kiszabadulására, arra, hogy 1956 őszén a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének szerkesztőjeként miképp csöppent a diákmozgalom sűrűjébe. Nézete szerint a forradalom elbukása nem november 4-én kezdődött, hanem már október 23-án este, abban a percben, amikor az első lövés eldördült. Részint személyes emlékei, részint saját ide idézett interjúszövegei segítségével fölidézi a lázas októberi napokat, e napok meghatározó vagy általa közelről látott szereplőinek (Nagy Imre, Marián István, Maléter Pál, Kopácsi Sándor) arcélét. De mivel Sándor Iván alapvető problémája, maga az emlékezés mikéntje – írásainak zömében a forradalom utóéletével foglalkozik. Úgy tartja, a forradalom utóélete 1989. január 28-tól számítódik, amikor Pozsgay Imre a rádióban kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem jogos népfelkelés volt. A kötet második részében (Nem november 4-én bukott el a forradalom) számot vet 1956 történéseinek nemzetközi tényezőivel, a nagyvilág reakcióival, az áldozatok sokaságával vagy a túlélők – mint Mécs Imre – sorsával. Leszögezi, hogy bár nem lehet tudni, a forradalom mivé forrta volna ki magát, az biztos, két kérdésben közmegegyezés volt: a Rákosi-Gerő-klikk elutasításában és a szovjet csapatok távozásának követelésében. Több írásában foglalkozik ’56 rendszerváltozás utáni kultuszával, a pártpolitikák meghatározta hagyományszemlélettel és emlékezetpolitikával, vagy éppen Térey János Kazamaták című drámájával. Végül a kötet harmadik fejezetében (História a regényben) részletet közöl saját Drága Lív című regényéből. Végül itt olvasható a kötetnek címet adó esszé, amelyben a forradalom 60. évfordulója ünnepének szelleméről elmélkedik, igen sok aktuálpolitikai utalás közbevetésével. A Gyáni Gábor utószavával megjelent tematikus esszékötet elsősorban a forradalom emlékezetpolitikájához ad – nyilván sokak által vitatott – szempontokat