A társadalmi szubjektivitás magánéletfilmjei (A magyar közéleti pszichodráma dokurealista filmformája)

Az ezredfordulós és a kortárs „fiatal magyar filmben” (Gelencsér Gábor) vannak olyan társadalmi fókuszú későmodernista alkotások, amelyek továbbvitték a Budapesti Iskola fikciós dokumentarizmusának a hagyományát. A hétköznapi életszituációk átélhetőségét célzó, társadalmi fókuszú film annyira ráközelít megfigyelt szubjektumára, amennyire csak lehetséges (innen a sok arcközeli, ismétlődő, triviális cselekvések). Ennek a fikciós-dokumentarista irányvonalnak az egyik első megnyilvánulását a magyar filmtörténetben Tarr Béla Családi tűzfészek (1979) című társadalmi pszichodrámájában találjuk. Tarr filmjének legközelebbi örököse Hajdu Szabolcs kortárs „lakásfilmje”, az Ernelláék Farkaséknál (2019) című egzisztencialista kamaradráma. Hajdu ügyesen ötvözte Tarr filmjének alaphelyzetét (lakáshiány) a modernista melodráma hagyományával; az Ernelláék egyszerre kapcsolódik Tarr filmjéhez és Cassavetes expresszív melodrámáihoz. Ennek dramaturgiai alapsémája néhány ember kiszámíthatatlanul alakuló kapcsolat-, illetve személyiségváltozására épül. A tanulmány e két hagyomány összekapcsolását ismeri fel Pálfi György Nem vagyok a barátod (2009) című filmjében is, amelynek mozaikos elbeszélői rendje részben más megoldásokat javasol e kétféle elbeszélői gyakorlat kreatív kombinációjára. E filmek elbeszélői struktúrájának, dramaturgiájának, testi, affektív jelzéseinek részletes elemzése révén a tanulmány az említett hagyományok fúziójának következményeire fókuszál, hogy miként képesek e filmek egyfajta kortárs (pszichológiai és társadalmi) érzékenységnek hangot adni