A szinkópa gyakorisága a kései latin nyelvben a feliratok tanúbizonysága alapján

A hangsúlytalan magánhangzók kiesésének vagy törlésének, azaz a szinkópának a kései latinbeli gyakoriságát illetően eltérő vélemények fogalmazódtak meg. A feliratos anyagot vizsgáló korábbi munkák szerint a szinkópa mindvégig ritka és elszigetelt jelenség volt a korszak nyelvében. Egy kései latin hibalistában (az ún. Appendix Probi-ben) a szinkópa példáinak gyakoriságára, továbbá néhány szókészleti elem szinkópált változatának egységes újlatin/román folytatásaira hivatkozva mások a szinkópa kései latin masszív adatoltsága és gyakorisága mellett foglaltak állást. Jellemzőnek tartható az a legújabb szakirodalomban is megfogalmazott nézet, miszerint a szinkópa a kései latin nyelvben minden ellenállást legyőzve, idővel egyre intenzívebben és kategorikusabban jelentkezett, mígnem, egyenetlen megoszlásban ugyan, de az újlatin/román nyelvek jelentős részében érvényre jutott. Ezeket az általánosító nézeteteket Herman József próbálta árnyalni egy módszertanilag mintaszerű tanulmányában, amelyben egyrészt meghatározta a szinkópa gyakorisági vizsgálatának elméleti alapjait, másrészt kimutatta, hogy a kései latin nyelvterület egyáltalán nem volt homogén a szinkópa gyakorisága tekintetében. A tanulmány, Herman továbbfejlesztett módszere és a "Császárkori latin feliratok számítógépes nyelvtörténeti adatbázisa" (http://lldb.elte.hu/) segítségével kísérletet tesz a szinkópa kései latinbeli tényleges gyakoriságának meghatározására