Nemzetiségi oktatás Magyarországon az 1950-es évek második felében.

"A tanulmány a Sztálin halálát követően megkezdődött enyhülési folyamat részeként a nemzetiségi oktatásban végbement pozitív változásokat, majd az 1956 után e területen is bekövetkezett gyors visszarendeződés lépéseit mutatja be. A szerző elemzésében megállapítja, hogy az ’50-es évek közepén a nemzetiségi és a magyar közoktatási intézmények is hasonló problémákkal – nem megfelelő elhelyezés, elégtelen tárgyi felszereltség, rossz tankönyvek, szakképzett pedagógusok hiánya – küzdöttek. Miután azonban a centralizált, direkt politikai nyomás alatt álló struktúrában az egyetlen korrigáló tényező a pedagógus személye volt, a nyelvet bíró, szakképzett pedagógusok hiánya a magyar intézményeknél nagyobb mértékben sújtotta a nemzetiségi intézményeket. Az állandóan változó szabályozás pedig sem a struktúra szervezeti (intézményhálózat), sem személyi (pedagógusok és tanulók) stabilitásának megteremtését nem tette lehetővé. A tanulmány bemutatja az 1958-1960 közötti időszakot is, amikor a politikai hatalom a korábbiaknál lényegesen korlátozóbb nemzetiségpolitika alapjait teremtette meg. Az 1958. évi PB határozat ennek a nemzetiségpolitikának az elvi megfogalmazása. Bár a politikai hatalom retorikájában 1958-59-ben a korábbiaknál megengedőbb, a decentralizációt elfogadó, a nemzetiségi szövetségekre valamelyest támaszkodó nemzetiségpolitika körvonalazódott, valójában ezzel a nemzetiségi anyanyelvű oktatás megszüntetésének előkészítését fedték el.