Lakóhelyi szegregáció és a gettósodás jellemzői Észak-Magyarország egykori szocialista iparvárosaiban

Az etnikai és szociális színezetű szegregáció térbeli megjelenési helyei, a városi és falusi gettók a rendszerváltozás óta integráns részei Észak-Magyarország társadalmi valóságának. Számos tényező együttes hatása következményeként alakult ki az országos szinten példátlanul mély és komplex szociális válság. Az elmúlt évtizedek terület- és településfejlesztési beavatkozásainak köszönhetően – a felhasznált támogatásokhoz képest – azonban elenyésző volumenű az a javulás, amelyet az itt élő cigány és nyomorban élő lakosság életkörülményei tekintetében tapasztalható. Város- és városrész-rehabilitációs és -rekonstrukciós projektek tucatjait végezték annak érdekében, hogy a mélyszegénységgel megbélyegzett gettók társadalmi problémái mérséklődjenek. Első ránézésre – persze – látványosnak tűnnek az eredmények. Ezek viszont látszatmegoldások, ugyanis a lakóhelyi szegregáció súlyossága keveset változott három évtized alatt. Ehelyett átalakult mintázata. Számos városközponti elhelyezkedésű nyomortelepet számoltak fel, így gyakorlatilag kisöpörték és folyamatosan kisöprik az urbánus környezetből a szegénységet, a nyomort. Az emberek – jobb híján – városkörnyéki nyomortelepekre költöznek (pl. Lyukóbánya, Lyukóvölgy), vagy a nehezen megközelíthető térségbeli aprófalvak szolgálnak számukra végállomásként. Roncstársadalmak jönnek létre. Bizonyítva azt, hogy nem egy, hanem több párhuzamos társadalmi valóság létezik Magyarországon. Létezik egy Másik Magyarország is!