Add to ORKG"Tízévesen Kele megpróbálta megfejteni annak a nagyvárosnak a szomorúságát, ahol élt. Felmászott éjjel a város közelében lévő hegyre, és megnézte az egyszerre kétmilliót pislogó óriást. A holdfényben megcsillant a rengeteg műholdantenna. Középen a folyó olyan volt, mint egy zsírfoltokkal küszködő celluloidszalag, amit az éhes mozigépész összefogdosott. Arra várt, hogy a látvány hirtelen darabjaira hullik, vagy legalábbis elúszik, mint amikor leolvasztják a hűtőszekrények jegét. De nem történt semmi, és ez így kiváltságos pillanat volt. Kele fázott, és elindult haza egy fényes csúszdán." Bence Ottónak még a legpontosabb, legkönyörtelenebb irásaiban is van valami sajátos fénytörés, lebegés. Szövegei valahol az álomszerűség és a realitás közöt...